Végre haza térni!
Nessie szemszöge:
Az ajtó kinyílt. S Alice jelent meg a küszöbön.
- Jézusom Orion! Azonnal gyere ide. – s az állat engedelmesen lemászott az ágyról és elindult az ajtó irányában. De Alice nem várta meg, elindult felém.
- Jaj, istenem Nessie úgy sajnálom. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy esetleg megtámad. Remélem nem esett bajod. Kérlek, bocsáss meg! Nem akart rosszat csak idegen vagy neki. De amúgy nagyon aranyos. – hát igen nekem nem ez volt az első véleményem a kutyáról, ha egyáltalán lehet egy póni nagyságú farkasszerűséget kutyának nevezni. Még hogy én cinikus? Dehogy!
- Nem, nem esett semmi bajom csak megijedtem. – vallottam be végül. De legalább már nem vagyok sokkos állapotban. Kitisztult a fejem. De hála a sok visításnak a torkom veszettül fáj. Hm „veszettül” ironikus mi?
- Jah el is felejtettem. Szóval ő itt Orion! – mutatott a kutyára. – Orion ő Nessie a vendégünk viselkedj vele rendesen. – szólt oda Orionhoz.
- Igazán szép neve van. Milyen fajta? Hatalmas az biztos. – próbáltam én is menteni a helyzetet. Ha nem tudod, hogy mit csinálj légy udvarias. Abból baj nem lehet.
- Hát, ő egy Alaszkai Malamut. És igen valóban hatalmas, de közben olyan aranyos is. Egy igazi társ, mert tudod nekem nincs senkim rajta kívül.
- Alice nem haragszol, de szeretnék felöltözni! – szólaltam meg néhány perc hallgatás után.
- Igen persze, nyugodtan öltözz, fel a szekrényben találsz ruhát, szerintem jók lesznek rád. – s még mielőtt megköszönhettem volna Orionnal együtt távoztak. S valóban a szekrényben lévő ruhák szinte pont jók voltak. Így végül egy fekte koptatott farmer egy fekete póló, fekete melegítő felső és fekete sport zokni mellet döntöttem. Szeretek feketében lenni. Nem tudom miért mindig is ilyen volt az ízlésem. S most hogy itt is volt választék úgy öltöztem, ahogy szoktam. Megnéztem magam a tükörben, siralmasan néztem ki alig 6 órát aludtam, mint utólag kiderült. Így odakint még csak most pirkadt, nem is csoda hajnali 4 volt. De ez nem is számított, általában ha nem alszom, se nézek ki ilyen szarul. De most a hajam egy merő gubanc, a szemeim, mint két fekete lyuk az arcom felső részén, alatta a szemeim beesettek és karimásak voltak. Nyúzott volt a képem. Plusz erről eszembe jutott, hogy ma hétfő van, ma lenne az első tanítási napom és én nem vagyok otthon. Nagyon hiányoztak a többiek. Biztos nagyon mérgesek rám, amiért eljöttem. De nem tehettem mást, már nem bírtam ott maradni. Vajon elmondták Jake -nek hogy elszöktem? Ha nem akkor is biztos nagyon aggódik, hogy nem veszem fel a telefont, de sajna el kellet hajítanom az erdőben menekülés közben. Jaj Jake úgy hiányzol! De nem volt időm tovább filózgatni le kellet mennem a konyhába reggelizni, ahogy Alice kiadta a parancsot. De tényleg mit is keresek én egy idegen lány házában? Ahelyett hogy otthon lennék és épp Rosalie -val választgatnám a ruhámat a nagy belépőre? Hjaj, Én szánalmas bolond miért jöttem el?
- Jó reggelt! Csinos vagy! – köszöntött Alice amint leértem a konyhába.
- Jó reggelt neked is! – mosolyogtam vissza én is. Nagyon bennem volt, hogy hozzá teszem, hogy szerintem - irtó szarul nézek, ki - de inkább nem mondtam. És még nekem mondják, hogy nem tudok uralkodni magamon!
- Kérsz palacsintát, mindjárt kész?
- Igen! – válaszoltam. – Nagyon finom az illata. –jegyeztem meg és tényleg jó volt egyből éhes is lettem, pedig amikor fent fogat mostam még a hányinger kerülgetett.
- Mit kérsz hozzá inni? Van kávé, narancslé, tej, tea vagy víz.
- Kávét kérnék!
- És hogy iszod? Feketén, tejjel, cukorral?
- Kis tejjel, két kanál cukorral.
- Rendben, máris adom. – s tényleg pillanatokon belül már a pulton volt a kávém. Felültem a székre és belekortyoltam. Isteni finom volt és meleg. Pont erre volt szükségem. Alice konyhája halványsárga volt nagyon illet a barna étkezőhöz, amit még tegnap csodálhattam meg. A konyhaszekrény fából volt és csak le volt lakkozva. Középen konyhasziget állt kicsi bárszékek voltak előtte. Az egyiken ültem én. Távolabb tőlem volt egy kis körbeüvegezett rész ahol mindenhol ablakok voltak a közepén egy reggeliző asztal állt körülötte négy szék. Nagyon modern konyha volt. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy faház konyhája. Sokkal jobban beillet volna egy „New York legszebb konyhája” díj győztesének. Miközben ezen filóztam Alice végzet a reggelivel és már elém is rakta a tányért rajta egy jókora adag palacsintával. Ő is leült a kistányérkájával a mellettem lévő székre. És jóízűen elkezdett enni. Így nem maradt más fogtam a villát, amit kaptam, és én is elkezdtem enni…
Amikor befejeztük a reggelit elmentünk sétálni én pedig elmeséltem neki, hogy nem rég költöztünk ide, és hogy összevesztem a testvéremmel és ezért eljöttem lenyugodni otthonról. Kicsit meglepődött rajta, de nem szólt semmi olyat, hogy - még is hogy képzeled, hogy csak úgy eljössz otthonról - és egyéb baromságok csak figyelmesen hallgatott.
- És mikor fogsz haza menni?
- Nem tudom öszintén szólva…- nem bírtam befejezni a mondatot.
- Mi?
- Öszintén már nagyon hiányoznak, és olyan hülyén érzem magam hogy eljöttem. És, és tudom, hogy most biztos nagyon haragszanak rám. És ahogy a testvéreimet ismerem, most mind magukat hibáztatják. – majd nem azt mondtam, hogy anya és apa, de időben észbe kaptam és nem lepleztem le őket. Az emberek „kicsit” furcsának gondolnák, hogy egy 17 és 18 éves kamasznak hogy lehet egy úgy szint 17 éves gyereke. Így aztán maradt a „testvér” megnevezés.
- Hát akkor meg mire vársz, menj haza és mond el, mennyire sajnálod, hidd el meg fognak bocsátani. – mondta mosolyogva.
- De nem akarlak egyedül hagyni! – nyögtem ki egy percnyi hallgatás után. Ahogy Alice arcára néztem meglepődöttséget láttam rajta.
- Te. te most komolyan azért nem mentél és nem mész még mindig haza, mert nem akarsz egyedül hagyni? – na, jó ez így tényleg elég idiótán hangzott. De akkor is így volt.
- Igen.
- Akkor meg menj.
- Mi? – néztem fel értetlenül.
- Miattam ne maradj, jó ideje élek egyedül már megszoktam. Neked viszont szükséged van a családodra, a közelségükre. Látszik rajtad, hogy nagyon hiányoznak neked.
- De én nem akarom, hogy egyedül maradj. Meg amúgy is nagyon megkedveltelek.
- Attól még hogy haza mész én itt maradok, és bármikor eljöhetsz meglátogatni. – mosolyodott el ismét. S ekkor kigyulladt a kis lámpa a fejem fölött.
- Alice gyere velem te is, persze csak látogatóba. Gyere el és ismerd meg a családom.
- Én igazán nem szeretnék zavarni.
- Nem zavarsz, kérlek, gyere el.
- Hát jó legyen, de ha nem kedvelnek, én elmegyek, nem fogok idétlenkedni.
- Ugyan már nincs olyan lény e földön, aki nem olvadna a zoknijába a mosolyodtól.
- Ugyan ne mondj butaságot. – jött zavarba, sőt még el is pirult annyira aranyos és kislányos volt, hogy nem bírtam ki hogy meg ne öleljem.
Fél óra múlva már indulásra készen álltunk a nappaliban.
- Rendben akkor induljunk. – Alice bezárta az ajtót. És elindultunk. Körülbelül másfél óra múlva értünk a házhoz már messziről látszott a fehér fala.
Edward szemszöge:
Mióta haza értem csak annyi történt, hogy Jasper is haza jött a reptérről. De amúgy mindenki ül a nappaliban és egymást bámuljuk. Néha elkapok pár gondolatot. Bellát az ölemben ringattam. Mellettünk egy fotelben Jasper. Rose és Emmett egymás mellet. Emmett epekedve figyelte Rose-t, de ő oldalra fordította a fejét, hogy még csak véletlenül se lássa. Carlisle bement dolgozni. Esme pedig elment a suliba hogy szóljon nem fogunk ma bemenni. Még mindig nem értem, hogy miért nem jött még haza Nessie. Már máskor is volt, hogy elment, de most már egy napja nem jött haza máskor órák múlva haza jött és soha nem próbált meg így lerázni, mint most. Emmett-en, Jasper-en és Nessie -n kívül senki nem tudja, hogy mi történt. Emmett nem hajlandó elmondani, ahogy Jasper sem és most mind a kettejük nagyon vigyáz, hogy még csak véletlenül se gondoljon rá, eddig soha nem tudták így elrejteni a gondolataikat. Renesmee pedig elment s nem tudjuk hová és meddig. Bárcsak tudnám, hogy jól van e?! Megőrülök ettől a bizonytalanságtól…
Órák múlva még mindig így ültünk, de most valami megváltozott valami közeledett, éreztem. És igen hallom a gondolatait. Nessie erre jön. Erre már felültem a szám önkéntelenül is mosolyra húzódott. A többiek értetlenül néztek rám.
- Itt van, hallom! –fakadtam ki. Erre mindenki felpattant és az ajtóhoz rohantunk.
